Egy kedves hölgyismerősöm írta az alábbi sorokat:
Nem szoktam visszakívánkozni a múltba. Mindig az épp aktuális korom az, amikor a legjobban érzem magam, és ha visszagondolok arra, amik történtek velem, többnyire nem bánom, amiket tettem. Jó volt akkor, de amikor eszembe jut, azt gondolom, ma már nem úgy tennék.
Most véletlenül írt Z. Azért véletlenül, mert gubanc volt a postafiókommal, és ő is kapott tőlem egy (nem általam küldött) üzenetet. Persze hogy megint azt kérdezte, mint két-három évente néha, ha véletlenül valahogyan egymás látószögébe kerülünk: „Van még esélyem nálad?” Ezen mindig elvigyorodok. Már pontosan tudom, hogy főként csak bolondozik ezzel a kérdéssel, de mégis benne van, hogy ő sem bánja, ami történt, és most sem bánná.
Amikor most írt, valami olyan történt velem, ami nem szokott: hirtelen vágyni kezdtem arra, hogy visszarepüljek az időben, legyek pár évvel fiatalabb, és legyek ott vele megint. De úgy, ahogy ma gondolkodom, nem úgy, ahogy akkor.
Jópár évvel ezelőtt, bár már nem voltam csitri, kicsit úgy viselkedtem. Összevissza ismerkedtem férfiakkal, és volt, hogy szex lett a vége, előfordult, hogy nem sokáig kérettem magam. Élveztem a szabadságot, amelyben tíz év házasság alatt nem volt részem, élveztem a szexet, hogy kívánnak a férfiak, és egymás után élek át remek orgazmusokat.
Ha egyedül voltam, és kedvem támadt rá, maszturbáltam: nagyon piszkos dolgokról fantáziáltam. Ilyeneket a férfiakkal, akikkel több-kevesebb ideig együtt futottam, nem tettem. Szolid szeretkezéseink voltak, úgy, ahogy meg van írva: paplanos ágyban, kis pihivel utána. Jó volt úgy is, egyre jobb voltam, éreztem, hogy jót nyújtok, nyögve kívánnak, és ez mindig nagyon felizgatott engem is, és többször nekem is sikerült gyorsan csúcsra jutnom. Újra és újra. Amikor azonban Z.-vel összefutottam, éreztem, hogy ez valami más lesz.
Folyt.köv.
