Azt hittem, most már mégis csak kialakult köztünk valamiféle „több mint szex” kapcsolat. Hiszen tényleg nem csak szexeltünk. Főztünk is együtt, elsétáltunk a Duna-partra, beültünk étterembe, beszélgettünk. Bár találkozásaink nem voltak mindennaposak, sőt, inkább rendszertelennek voltak nevezhetők, mindig nagyon jól éreztük magunkat együtt, s ez engem eléggé félrevezetett.
Azt gondoltam, idővel úgy fog ragaszkodni hozzám Z., hogy már nem akar majd elmenni sem tőlem. Hát ezt eléggé rosszul gondoltam. Pedig, így utólag visszatekintve, teljesen egyértelmű volt. Ő is, én is tulajdonképpen azt a lazaságot élveztük a kapcsolatunkban, amire mindketten vágytunk: egy kis szex, egy kis beszélgetés, néhány együtt töltött óra, semmi kötöttség.
Azt hiszem, ha hirtelen sokkal többször keresett volna, sokkal jobban kezdett volna ragaszkodni hozzám, nem tudtam volna mit kezdeni vele. Még alig váltunk szét a férjemmel, és pont azt élveztem az új életemben, hogy nem kell senkihez alkalmazkodnom (no persze a gyerekeket hét közben nem hanyagoltam el, de ők hétvégenként nem voltak velem). Furcsa ez, de erre csak most jöttem rá. Akkor azt hittem, hogy megértem egy új tartós kapcsolatra, és szerettem volna, ha ezt Z. is így érezné.
Tulajdonképpen tényleg beleszerettem, és rossz volt, amikor nem volt velem. Éreztem, hogy fantasztikus vele szeretkezni, és még sok olyan dolgot ki lehetne próbálnunk, ami vad képzeletemben megvan. De érdekes módon, csak hétvégén éreztem ezt. Amikor dolgozni kellett, és a gyerekekkel foglalkozni, nem kínzott a távolléte. Akkor tehát miféle szerelem volt ez? Azt hiszem nem szerelem volt. Kicsit több, mint szexuális vonzalom, kicsit kevesebb, mint szerelem és ragaszkodás. Vagy a fene tudja. Mi a szerelem?
Tény, hogy sikerült aztán Z.-t is elijesztenem, mert elkezdtem sms-eket írni neki, meg – ha jól emlékszem – még fel is hívtam. Nem azt mondom, hogy folytonos zaklatásnak tettem ki, de az a kevés is elég volt ahhoz, hogy elűzzem. Amikor hazaindult tőlem, és még úton volt, küldtem neki egy sms-t. Nem válaszolt, és ez kínzott. Nem bírtam megállni, még egy sms-t küldtem. Arra sem válaszolt, ha jól emlékszem, és akkor rátelefonáltam. Még most is itt cseng a fülemben, amikor fojtott dühvel azt mondta: „Na látod, most rontottad el!”
Igaza volt. Jó, hogy megmondta, mert tényleg ideje volt kijózanodnom, szembe nézni azzal, amit tudtam, csak nem akartam belátni: Z. nem akar tőlem kötött kapcsolatot, nem vagyok élete szerelme, Z. azt szereti bennem, hogy nem vetem a szemére, merre jár, mit csinál, és azért jön néha el, hogy gondtalanul élvezzük együtt a szabadságot. Valahogy így.
Soha nem bántam meg azt a pár napot vele, és soha nem kínzott többé, hogy nincs mellettem. Csak ritkán gondolok rá, főképp, ha valamiért épp keresztezik az útjaink egymást. Olyankor váltunk néhány szót. Ez nagyon jó. Mintha mi sem történt volna. Jó hallani a hangját (már ha netán úgy 2-3 évente egyszer véletlenül telefonál nekem), és jó olvasni a semmitmondó üzeneteit, amikor hébe-hóba eszébe jutok. Igen, azok az üzenetek csak annyit mondanak: szia, mi újság? De olyankor épp rám gondolt, felidézett egy emléket, és nekem is eszembe juttatta.
Jó lenne majd egyszer ősz hajú öregként újra látni, és egy nagyot nevetni megint. Kíváncsi vagyok, akkor is megkérdezné-e: „Van még esélyem nálad?”
